Nyílt levél Schiff Andráshoz    
 
2009 február 17

Kedves András,
Igazán meglepett a  Szombat 2009 februári számában megjelent nyilatkozatod, mely szerint
"A hovatartozásom egyértelmű, zsidó vagyok, aki véletlenül
Magyarországon született"  Ezért a nyilatkozatért, sok más társammal és barátommal együtt nagyon büszke vagyok rád, hiszen egy gyönyörű örökséget, de ugyanakkor olyan terhet is vállalsz önkéntesen magadra, amire gyakorlatilag semmi szükséged nem volna. Nem firtatom azt sem, miben nyilvánul meg zsidó mivoltod, bár nem hiszem, hogy egy önkéntesen tett nyilatkozat meghatározza bárki hovatartozását.

Szüleid generációjához tartozom. Zongoratanárod apja, Rados Dezső tanított hegedülni. A háború alatt és után egy jó darabig az Akácfa utcában laktam, onnan lopakodtam be  esténként az Akadémiára. Fischer Anniért éltem-haltam és jól emlékszem, hogyan játszott  egyszer éjjel 2 óráig nekünk David Ojsztrah. Olyan istenáldott tanáraim voltak még mint Gellért Endre és Strasser Benő a zsidó gimnáziumban, Kiss Kázmér a Bartók zenei gimnáziumban, majd Novobáczki Károly,  Marx György, Hajós  György és Császár Ákos az Eötvös Tudomány- egyetemen. Mindezt csak azért soroltam fel, hogy érzékeltessem, mennyire közel áll európai neveltetésünk, ami éppúgy szerves részemmé vált, mint neked és amire mindig éppoly büszke maradok, mint te. 
 
Akkor hallottalak először jászani, amikor olyan nagyszerűen szerepeltél a hatvanas évek végén a legelső "Ki mit tud" vetélkedőn és jól emlékszem, feleségemmel együtt hogy ujjongtunk a sikerednek. Azóta is csodáljuk játékodat és megpróbáljuk követni karrieredet. Egyszóval örülünk neked és � egész mostanáig azt hittem, hogy könnyen megérthetnénk egymást, ha találkoznánk. 

Az interjúdban elhangzott mondatodból azonban, mely szerint "Azzal a politikával, amelyet ott évek óta gyakorolnak (mármint az izraeliek)  ... egészséges lelkiismeretű ember nem azonosulhat" hirtelen kiderül, hogy más planétán élünk.
Nem tudom, tudatában vagy-e annak, hogy ez a mondat milyen sértő. Hiszen te - joggal - nem a kormányt hibáztatod, hanem legalábbis négy és félmillió felnőtt izraelit, akik mellesleg még zsidók is. Azért négy és félmilliót, mert az izraeli kormány külpolitikájával, legalábbis a palesztinokhoz való viszonyát illetően a felnőtt izraeli zsidó lakosság óriási többsége egyetért. Már megbocsáss, de bármilyen nagy művész is vagy, nem gondolod, hogy nagy felfuvalkodásra vall, hogy ilyen kategorikusan tartod lelki betegnek mind ezt a négy és félmilliót, akikhez mellesleg, saját állításod szerint, zsidók lévén, mélyebb kapcsolatot érzel, mint szülőhazáddal?  

Bizonyára hallottad már különböző fórumokon és talán különböző formában is
ennek a "beteg lelkiismeretnek" az eredetét, mégis röviden felvázolom ezt mégpedig azért, hogy � minden cinizmus nélkül és őszinte hittel megkérdezzelek: szerinted hol hibáztuk el?

 Mielőtt belekezdenék, egy axioma közös elfogadását kérem tőled, nevezetesen azt,
hogy Izraelnek, mint zsidó államnak ugyanúgy van joga a létezéshez, mint bármilyen
más, az ENSz által elfogadott országnak, (mondjuk Magyarországnak). Ha ebben nem értünk egyet, akkor számodra ez az írás egy értéktelen papírdarab én meg megvetéssel fordulok el tőled, mert a ma Izraelben élő hét millió társad pusztulását hagyod jóvá ezáltal.

 Tudod, 2000 előtt én sem voltam meggyőződve arról, hogy mindent megtettünk a palesztinok jobb sorsáért, amit úgy gondoltam � a nyugati világ politikusinak nagy többségével együtt � hogy egy palesztin állam létrejöttével lehet elérni.
2000- ben az akkori miniszterelnök, Ehud Barak Camp Davidben egy, a világtörténelemben páratlanul bátor és rengeteg veszélyt magába rejlő békejavaslatot terjesztett elő. Ezt a javaslatot Jasszer Arafat elutasította, mégpedig elvi okokból: Jeruzsálem státusza és a menekültek ügyében ő nem jogosult döntésre, ezekről csak a muzulmán közösség egészében dönthet.  

Ekkor jöttem rá, hogy a palesztinok nem is akarnak saját államot. Ennek nyílt hirdetése nem sokat  váratott magára: 2006 januárjában a gázai övezetben a Hamasz terrorszervezet jutott uralomra, ennek a programjában szó sincs két államról: követelésük egész Izraelre terjed ki. De térjünk vissza 2000 őszére: Miután Arafat elutasította Barak békejavaslatát, Jeruzsálem, Tel-Aviv, Natanja és más nagyvárosok vérben fürödtek az öngyilkos bombatámadásoktól, az akkor még izraeli megszállás alatt lévő gázai övezetből pedig elkezdték szórványosan rakétával lőni a déli városainkat és településeinket.  

 2005 nyarán, Arik Saron miniszterelnök a zsidó telepesek kiverésével kiüríttette a gázai övezetet, abban a reményben, hogy  ezzel a lépéssel közelebb kerülünk a palesztín állam megvalósításához.   A helyett, hogy a palesztinok ezt kihasználták volna gazdasági és politikai helyzetük magjavítására, elárasztottak bennünket rakétákkal.  

 Ez nemcsak azzal járt, hogy  nap mint nap lakóházak, iskolák és munkahelyek dőltek romba, hanem a rakéta özön megbénította a déli vidékeket:  ahol  naponta tízszer is 15 másodpercen belül búvóhelyre kell menekülnöd, hogy megóvjad az életedet, ott nem lehet rendesen se tanulni, sem termelni, sem aludni, nem beszélve a gazdasági károkról, mert hát ki fog befektetni ilyen veszélyeztetett vidéken?  A legszörnyűbb kár mégis abban rejlik, hogy ebben a szituációban egy félelemtől fáradt és tönkrement idegzetű generáció nő fel. Utánanéztem: 2001 és 2007 között a terror- támadásoknak összesen 848 izraeli halálos áldozata volt. 2008-ra a rakéták hatótávolsága elérte Bér Sévát, Askelont és Asdodot, Izrael legnagyobb kikötőjét és energia központját és ezzel Hamasz nemcsak egymillió ember életét fenyegette és bénította le, hanem már az egész ország létét veszélyeztette.

És most álljunk meg egy percre, hogy megkérdezzem: Hol voltak az "egészséges lelkiismeretű emberek" ez alatt a nyolc év alatt? Talán rászánták szabadidejük egy századrészét arra, hogy tiltakozzanak a terror ellen? Vagy hogy tegyenek meg bármit, publikáljanak, nyilatkozzanak, tüntessenek az ellen, hogy a palesztinok ne neveljék a gyerekeiket szisztematikusan, kisded koruktól kezdve gyűlöletre és gyilkosságra, ami aztán oda vezet, hogy képtelenség tárgyalni velük? Hány petíciót írtak, hány tüntetést szerveztek, hány delegációt küldtek az "egészséges lelkiismeretű" művészek, akadémikusok és egyszerű emberek, hogy megfékezzék azt a gyűlölethullámot, például, amit a Cion Bölcseinek Tanácsa című förmedvény vetítése váltott ki Egyiptomban, Szíriában és más arab országokban? 

Izrael már talán minden lehetséges módszert kipróbált, hogy enyhítsen a helyzetén.
Az évek óta tartó meddő tárgyalások semmit nem eredményeztek, mert ugyan megpróbáltunk tárgyaló partnert találni, de a szóban forgó amúgy is gyenge szerveket a Hamasz elüldözte, embereit megcsonkította vagy megölte. Amikor a terroristák vezetőit vagy a terrorcselekmények végrehajtóit vettük célba, akkor az "egészséges lelkiismeretűek" ezért is elítéltek minket, többek között, mert nem lehetett csipesszel szétválasztani az "ártatlan" (bár felelős) áldozatokat a gonosztevő terroristáktól. Végül is nem maradt más hátra, mint a háború, gerillaháború, amiben elkerülhetetlen, hogy ne legyenek nagy számban civil áldozatok, már csak azért sem, mert nehéz megkülönböztetni a lakosságot a terroristáktól.
 
És most újból kérdem: Mi mást tehettünk volna? Nem vagyunk szentek. De össze-hasonlításul: Te Andris még nagyon kisgyerek voltál, amikor a szovjet tankok 56-ban  elárasztották Budapestet. A tankokban álló szovjet katonák kedvenc célpontjai voltak
a magyar céllövészeknek. A harcok folyamán az oroszok megtanulták, mi a leghatásosabb módszer ez ellen: a helyett, hogy a céllövészt keresték volna, minden figyelmeztetés nélkül két lövést adtak le a szomszéd házra, ami talán 10 méterre sem volt tőlük, mindkettőt a fő tartó oszlopokra, amitől az egész ház romba dőlt. Azt mondhatnád: Á, persze, mit várhattál volna a szovjetektől? És mi történt Csecsen földön?  Ó, hát azok is oroszok. Rendben, akkor talán nézzük meg, mi a civil lakosság veszteségeinek arányszáma az iraki háborúban?  

Vagy vegyük a NATO koszovói háborúját Szerbia ellen? Tudod, hány szerb tankot lőtt ki a háború végéig a NATO?  Ötöt. És akkor hogy nyerték meg a háborút? Lebombázták a raktárokat és az erőműveket. Nem volt fűtés, nem volt víz, nem volt világítás, közlekedés, nem volt semmi. És ki szenvedte meg mindezt, talán a szerb hadsereg? Nincsenek emberséges háborúk, de vannak embertelen katonák. A mi hadseregünkben kevesebb, mint akárhol másutt. A háborúkat nem kritizálni kell, hanem elkerülni. Ebben sokat segíthetnél, de nem úgy, hogy az Al-Dzsazira vagy akár a CNN információs szintje alapján acsarkodsz az izraeliek ellen, hanem úgy, hogy a fanatikus fundamentalizmus ellen dolgozol.

A fenti idézet folytatásaként még azt is mondtad, hogy "Ezért tartottam fontosnak, hogy � Daniel Barenboim meghívására � múlt júniusban Ramallah�ban is tartottam egy hangversenyt...." (A kiemelés tőlem származik) . A ramallahi hangversenyért áldjon meg az Isten, annak is örülök, hogy épp bőrrel megúsztad. De érthetetlen, hogy Ramallahba a tőlünk való viszolygás miatt mentél. Jó, hogy ott is koncerteztél, először is, mert a szép muzsika mindenkinek kijár, másodszor azért, mert legalább ez alatt az idő alatt a közönség nem az ellenünk való uszítással foglalkozott.

Befejezésül Golda Meirt idézem szabadon:
"Mi megbocsájthatjuk az araboknak, hogy legyilkolják a gyerekeinket, de nem tudjuk megbocsájtani, hogy meggyilkolják a saját gyerekeiket. Ha majd  jobban szeretik  a gyerekeiket, mint amennyire gyűlölnek minket, akkor könnyű lesz velük békét kötnünk."  

Ami pedig az "egészséges lelkiismeretű" polgárokat illeti, remélem, hogy ezek egyszer,  nem annyira  a kétes értelmű zsidóság hanem elsősorban az emberség vizsgáján,  majd legalább elégséges jeggyel átmennek.

Dr.David Gordon 
Rehovot, Izrael